Törőcsik Zsófia világrekorder búvárúszó: Ha jól csinálja az ember, szinte egy másik dimenzióba kerül át

„A semmi és a minden között egyensúlyozunk”

– foglalta össze a szabadtüdős búvársport esszenciáját Törőcsik Zsófia, aki augusztusban olyasmit vitt véghez, ami korábban még egyetlen nőnek sem sikerült: a nem olimpiai sportágak legfontosabb versenyén, a csengtui világjátékokon 300 métert úszott egyetlen levegővétellel. A szabadtüdős búvárúszás uszonyos kategóriájában elért eredménye önmagában is szenzációs, hát még, ha tudjuk: nincs három éve, hogy lement az első edzésére.

Annak ellenére, hogy már a 4 perc 2 másodperc alatt leúszott hat hossz is elképesztő csúcs – 16 méterrel több a korábbi rekordnál –, Zsófia elgondolkodott azon, hogy legalább még egy fordulóval megpróbálkozik. „Úgy éreztem, még mindig nagyon képben vagyok, és ugyan borzasztóan égtek a combjaim, dolgozott a tejsav az izmaimban, átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha megfordulnék. Nem továbbúszni, még egy tízest ráütni arra a háromszázra, csak megfordulni, hiszen ez mégis csak olyasmi, amit még nehezebb lesz majd megdönteni, újraírni. Aztán hál’ istennek úgy határoztam, hogy ez most nem az a pillanat.”

Ebben a sportban ugyanis még egy ilyen mozdulatsorban is óriási kockázat rejlik. Kivehetett volna belőle épp annyi energiát, hogy a végén már nem találja meg a kötelet, vagy nem tudja bemutatni a felszíni protokollt.

A világjátékokon a CMAS nemzetközi szervezet (a másik ilyen az AIDA) szabályrendszerét alkalmazták, amely azt írja elő, hogy az úszás végén, felszínre emelkedés után a versenyzőnek a vezetőbíró felé fordulva 20 másodpercen belül be kell mutatnia az OK nemzetközi jelét, miközben a fejét végig a víz fölött tartja. Ilyenkor csak a kötélbe kapaszkodhat, a medence szélébe nem. Amennyiben ezt nem tudja teljesíteni, kizárják, oda a sok elvégzett munka.

Oxigénhiányos állapotban persze egyáltalán nem könnyű meghatározni azt a pillanatot, amikor már nem szabad tovább feszíteni a húrt. A civilben SAP-tanácsadóként dolgozó Zsófia, aki gyerekkorától a húszas évei elejéig triatlonozott, úgy tartja, hogy az a világ egyik legnehezebb sportja. „A triatlon elnyújtott szenvedés, hosszú távú kínzás, ahol az ember több holtponton esik át. Ugyanez a szenvedés a freedivingban – főleg a medencésben – bele van sűrítve abba a négy-öt percbe, amit a víz alatt töltünk. Az ember teljesen egyedül érzi magát, megszűnik körülötte minden hang, külső zaj, még a víz sustorgását is elfelejti meghallani, ami az edzéseket végigkíséri.

„Összesimul a test és az elme, és ha képesek vagyunk fizikailag úgy kihozni magunkból a maximális teljesítményt, hogy mentálisan teljesen tiszták maradunk, abból igazán jó eredmények születhetnek.”

Ehhez fontos, hogy ismerje a teste teljesítőképességének határait, és hogy folyamatosan monitorozza magát. Így található el az a pillanat, amikor mindenképpen a felszínre kell emelkedni. „Tapasztalat alapján tudom, hogy ha egy versenyen az elmém ötven méter után megkongatja a harangot azzal, hogy »gyere ki, mert máris zsibbad a karod«, akkor felül kell írnom a gondolatot, hiszen nem lehetséges, hogy ilyen gyorsan rosszul legyek. Emellett fontos, hogy a víz alatt rám ereszkedő delíriumos, furcsa, oxigénhiányos állapotból ki kell rágnom magunkat, és a lehető legobjektívebben végiggondolnom, hogy valójában hogyan is vagyok. Általában a fejem búbjától a lábam ujjáig végigmegyek a testrészeimen, és ellenőrzöm, hogy valóban fáj, zsibbad, görcsöl-e, vagy csak az elmém játszik velem annak érdekében, hogy minél hamarabb kikergessen a levegőre.” Megesik azonban, hogy nem alakul minden a terv szerint, és nem sikerül belekapaszkodni az utolsó tudatos pillanatba. Ilyenkor a búvár elájulhat a víz alatt. Zsófiával ez kétszer esett meg, előbb a tavalyi, majd az idei világbajnokságon. „Mindkét alkalommal ugyanaz történt: egyszerűen elaludtam a víz alatt. Nem éreztem fájdalmat, nem éreztem pánikot. Úsztam, egyre fáradtabb lettem, elkezdett lassulni és szétesni a mozgásom. Az agyam ugyan felfogta, hogy valami nincs rendben, de képtelen voltam megfelelően reagálni rá, nem tudtam felrázni magam annyira, hogy azt mondjam, most azonnal ki kell jönnöm. Éreztem, hogy egyre rosszabb, a következő dolog, amire emlékszem, mégis az, hogy a biztosító búvárok tartanak a víz felszínén, simogatják az arcomat és azt kérdezik, jól vagyok-e. Én meg válaszolok: »persze, miért ne lennék?«”

A versenyzőkre két-két biztosító búvár vigyáz, akik folyamatosan követik őket egymás között felolsztva az ötven méteres távot. Nagyjából tudják, hogy ki milyen távot képes teljesíteni, így akkortájt már mindketten követik és figyelik a problémákra utaló jeleket. „Viszonylag egyértelmű tünetei vannak annak, ha valaki elájul a víz alatt. Általában akaratlanul kifújjuk az összes levegőt, amikor elernyednek az izmaink, leáll a mozgásunk. Ilyenkor azonnal lenyúlnak értünk, felhoznak, megfordítanak, szabaddá teszik a légútjainkat, és ennyi elég szokott lenni ahhoz, hogy magunkhoz térjünk. Fújni is szokták az arcunkat, hogy az azon lévő receptorok érzékeljék, már a felszínen vagyunk. Az agyunk ugyanis olyan elképesztő módon van összerakva, hogy érzékeli a közeget, és a vízben blokkolja a lélegzetvételt.”

Ahogyan a versenysportban általában, a határok feszegetéséhez a szabadtüdős búvárkodásban is komoly edzésmunkára van szükség, ehhez a terveket Sopronyi András – Bacskó László mellett – a nOxygen Apnea Klub társalapítója dolgozza ki. Az egyesületnek körülbelül kétszáz tagja van, akik közül nagyjából két tucat versenyez rendszeresen, őket a Magyar Búvár Szakszövetség is támogatja. „Annyi jó ember és olyan sok pozitív energia gyűlt össze, összetartó és támogató közösség alakult ki itt az elmúlt másfél évben, hogy biztos vagyok abban: ez mindenki számára a második családja” – mondja Zsófia, aki vízben heti háromszor tréningezik és szárazföldi edzéseket is végez.

Úgy érzi, sokat számít a triatlonos múltja, és az is, hogy öt éve elkezdett edzőterembe járni, ezért erősebb, izmosabb, mint a riválisai. A szabadtüdős búvárkodással 2022 őszén, Máltán ismerkedett meg, amikor egy merülés során leúszott egy olyan, 18 méter mélyen fekvő hajóroncshoz, amelyhez leginkább csak palackos búvárok szoktak lejutni.

„Visszatekintve úgy érzem, hogy az élet mindig megpróbált a víz felé terelgetni, csak sokáig nem tudtam, mi az, amire valójában való vagyok. Valahogy mindig a vízben lyukadtam ki.”

Gyerekként állandóan az uszodában akartam lenni és mindig örültem, ha anyáék azt mondták, dobjam be a fürdőruhámat, mert lemegyünk. Így talált rám az első triatlonos edzőm is. Odament a szüleimhez, és azt mondta, látja, hogy a gyerek nem nagyon akar kijönni a medencéből, ha gondolják, vigyenek le edzésre. Aztán amikor az aktív versenysportot tíz év után, 22 évesen abbahagytam, már tudtam, hogy arra a fajta úszóedzésre, amit addig végeztem, már nem vágyom. Nem akartam megint megállás nélkül róni a hosszakat, közben beszélgetni magammal, meg énekelni. De újra és újra azt vettem észre, hogy már megint a medencében, a tóban, a tengerben vagyok. A természetes közegem volt, nem éreztem sokkal másabbnak, mint a levegőn lenni. Málta után tudatosult bennem, hogy ez lehet az utam, onnantól már magam kerestem, hol lenne érdemes mindezt folytatni.”

A következő év áprilisában – a szükséges tanfolyam elvégzése után és három hónapnyi edzésmunkával a háta mögött – már versenyzett, és rögtön 178 métert úszott olyan uszonnyal, amelybe mindkét lábát egyszerre dugja be a sportoló.

Már az is országos csúcsot jelentett, azóta pedig nagy ugrásokkal halad előre: a következő mérföldkő a 200 méter volt számára, aztán a 214, majd a 250. A május végi, görögországi világbajnokságon megpróbálta elérni a 300 méteres határt, de ez volt az a szám, amelyben 289-nél elájult.

Az edzéseken általában nem ússza le a versenyekre tervezett távot, legfeljebb a 70-75 százalékát teljesíti, ami ahhoz már elég, hogy az idegrendszert hozzászoktassa a helyzethez. A szén-dioxid- és hipoxiatolerancia javítására speciális feladatokat végez: viszonylag rövid távokat úszik egy levegővel, és a hosszok között kevés pihenőt tart, vagyis nem hagy időt arra, hogy a légzése és a szívverése visszaálljon a normális szintre. Egy másik gyakorlatot statikus levegővisszatartással kezdenek, például másfél-két percig csak lebegnek a víz tetején, azután kezdenek úszni – persze újabb levegővétel nélkül.

„Mindezzel nem az a célunk, hogy felülírjuk az életösztöneinket, hiszen annak a vége – ha sterilen nézzük – az, hogy megpróbáljuk belefojtani magunkat a vízbe. Csupán a határainkat igyekszünk kitolni a lehető legtávolabbra.”

Zsófia már a freediving másik szakágában, a mélymerülésben is kipróbálta már magát. Bár itt is fontos, hogy sokáig bírja egy levegővel, már a nyomásnövekedést is figyelembe kell venni, ami tíz méterenként egy-egy bart jelent. Abban a versenyszámban, amelyben egy kötél mentén mellúszáshoz hasonló technikával kell lefelé haladni és odalenn a mélységet igazoló cetli letépése után visszajutni a felszínre, egy augusztus végi, horvátországi versenyen 70 méterig jutott. Ez országos rekord, amit korábban Korok Fatima tartott 65-tel. Ebben a számban a búvárok nem viselnek uszonyt, csak ólom nyaksúlyt vagy -övet, ami segít az ereszkedésben. Persze, amit magukkal visznek a mélybe, azt vissza is kell juttatni a víz fölé.

A free immersion versenyszámban – ahol a sportoló függőlegesen kifeszített kötélen húzza lefelé, majd fölfelé magát – is van már tapasztalata Zsófiának, 84 méternél jár. Két éve ebben döntött világcsúcsot Korok Fatima a 102 méteres teljesítményével, amelyet idén májusban egy méterrel toldott meg egy horvát versenyző.

Legyen szó „vízszintes” vagy „függőleges” szabadtüdős búvársportról, annak uszonyos vagy uszony nélküli változatáról, közös bennük, hogy fizikailag mind rendkívül fárasztóak, hiszen a versenyzők úgy használják az izmaikat, hogy nem biztosítanak a számukra oxigén-utánpótlást.

„Talán az uszony nélküli úszás a legkimerítőbb, az igényli a legtöbb fizikai erőt, és talán ezáltal ment mentális stabilitást is. Ugyanakkor az uszonyos számokra sem mondanám, hogy nem megerőltetőek: a törzsizmaink, a combizmaink elképesztő módon bedurrannak a végére, nagyon tudnak fájni. Kedvencem nincs közülük, mindegyikben akad valami, ami vonzóvá teszi. Uszony nélkül nincs semmi segítségünk, csak mi és a testünk, a saját erőnk. Az uszonyos változatnál az ember talán kicsit könnyebben esik bele a delíriumos állapotba, már csak a delfinmozgás miatt is, amit végez. Ha jól csinálja, szinte egy másik világba, dimenzióba kerül át.

A mélymerülés egész más érzés. Azt onnantól, ahogy átesünk az inflexiós ponton, és már nem kell küzdenünk azért, hogy lefelé haladjunk, ahhoz tudnám hasonlítani, mintha kiugranánk úgy egy repülőből, hogy tudjuk, nem fogjuk megütni magunkat. Kiiktatjuk a zuhanás kellemetlen részét, a félelmeket, az aggodalmakat, és megmarad az az állapot, amibe annyira jó benne lenni, hogy a végén, ha jól bírjuk levegővel, sajnáljuk, hogy véget ért.

„Nehéz a kettőt összehasonlítani, de az érzés, amit kergetünk, nagyon hasonló.

Azt a mentális állapotot, amelyik a vágyott eufórikus érzést okozza, a medencében nehezebb elérni és rövidebb ideig is tart. A nehézsége, hogy ott végig csak a saját erőnkből tudunk haladni, viccesen azt szoktuk mondani, hogy az »pure suffering«. A tengerben merülni egész más.”

A két szakág között van átjárás, mégis kevés az olyan versenyző, aki mindkettőben a világ élvonalába tartozik.

Amikor beszéltünk, Zsófia épp Horvátországban készült a görögországi mélységi világbajnokságra. „Az elmúlt tizenkét hónapban rengeteg dolog történt velem, így még nem volt lehetőségem pontosan felmérni, mi az, ami hosszabb távon is fenntartható, miben tudnék igazán jó lenni, de úgy érzem, hogy a mélységi versenyeken is van keresni valóm.”

A görögországi vb (CMAS) után Cipruson lesz hasonló megmérettetés (AIDA), amelyen szintén indulni tervez. Zsúfolt versenynaptára utolsó eseménye idén novemberi noXyCup lesz, ahová egy számban nevezett be. „Nagyban függ attól, hogy hogyan sikerül majd a két mélységi vb, és hogy mennyire sikerül majd regenerálódni, de szeretnék valami szép eredményt elérni” – mondta csibészes mosollyal az arcán.

Nem tiltakozott, amikor a beszélgetésünk végén azt mondtam róla, nagyon határozott, céltudatos és egy kicsit türelmetlen embernek tűnik. „Való igaz, hogy azonnal akarok mindent magamtól. De a sok pozitív dolog között, amit ez a sport adott nekem, ott van az is, hogy megtanultam felülírni ezt. Ugyanúgy azonnal akarok mindent, mint azelőtt, de már képes vagyok arra, hogyha valami nem az elképzeléseimnek megfelelően alakul, leülök és újratervezek.

„Tudatosult bennem, hogy mindez a fejlődés része, van, hogy hibázunk, elesünk, elájulunk. És hogy ez nem azt jelenti, hogy elvesztettük a harcot, csak azt, hogy legközelebb másképp kell csinálni.”

Forrás: Horn Andrea/HVG
Képek: NVESZ