Kövér Márton: "Teljes valójában látom a kajak-kenu sport erejét"

Alig egy hete ért véget Győrben a maratoni világbajnokság, ahol nézőként voltál jelen. Nem bizsergett a tenyered, hogy milyen jó lenne lapátot ragadni és ismét téthelyzetben vízre szállni?

Már nem, de nagyon jó érzés volt ott lenni és nagyon jól esett azt a megbecsültséget és tiszteletet érezni, amit a győri Aranyparton kaptam. Vittem magammal hajót, reggelente bejártam én is a pályát, beszéltem a régi versenytársakkal, a külföldi riválisokkal is, ugyanúgy élveztem minden percét ennek a világbajnokságnak, mint tíz évvel ezelőtt, amikor még én is a pályán voltam. Ráadásul a fiammal együtt érkeztem Győrbe, ott sátraztunk a versenypálya mellett, szurkoltunk a magyar versenyzőknek, akik a verseny közben nem felejtettek el cinkosan kikacsintani ránk.

Ha Győr és 2015-ös világbajnokság, akkor nem tévedünk, ha pályafutásod csúcspontjáról beszélhetünk.

Így van, itt lettem először egyesben és párosban is világbajnok, majd a rákövetkező években, 2016-ban és 2017-ben is sikerült véghez vinnünk a duplázást társammal, Dóczé Ádámmal. A tíz évvel ezelőtti győri világbajnokság rengeteget adott nekem, az magyar maratonisták egyik aranygenerációjának nagy versenye volt, csodás közönséggel, felejthetetlen pillanatokkal. Példának okáért Boros Adrián és Solti László párosgyőzelme életem egyik nagy sportpillanata lett. Boldog vagyok, hogy megélhettem velük együtt ezt a nagy sikert.

Dóczé Ádám mellett Győre Attilával és Horváth Mártonnal éltél át még nagy nemzetközi sikereket, és olyan edző kiválóságokkal dolgozhattál együtt, mint Koléder Vilmos, Vaskuti István, Ludasi Róbert vagy Martinkó Gábor. Ki gyakorolta Rád a legnagyobb hatást?

Egyértelműen Vaskuti István. Ha ő nincs, nem is kezdek el kenuzni. Gyerekkoromban egy utcában laktunk, tulajdonképpen ő vitt le a Honvéd vízitelepére és nyolcéves koromtól kezdve ő is kísérte végig a pályafutásom – edzőként, mentorként, a családunk jóbarátjaként. Rengeteget tanultam tőle, serdülő és ifi koromban ő is vízre szállt és ott evezett mellettem a C-1-esében, tanította, csiszolta a technikámat. Természetesen most is tartjuk a kapcsolatot, a szüleim még mindig egy utcában élnek vele és megesik az is, hogy együtt megyünk el nyaralni.

A Honvédból indultál és 2018-ban ide is tértél vissza, mondhatni afféle keretbe foglaltad a pályafutásodat. Milyen érzéseket ad neked az, hogy a Honvéd-családhoz tartoztál?

Valóban innen indultam, és amikor 2018-ban visszatértem mindenki Ani nénije a maga sajátos stílusában meg is jegyezte: „Úgyis mindig, mindenki visszatér ide.” Ez valahogy tényleg így van. Mindig is jó érzésekkel gondolok vissza a Szigeten eltöltött évekre, amikor gyerekként nap, mint nap gyűjtöttem a kilométereket. Felnőttként már nem töltöttem itt el annyi időt, de büszke vagyok rá, hogy honvédos voltam és büszke vagyok arra is, hogy a Sportszázadból kinőve hivatásos katona lettem. Tiszti rendfokozatom van, katonaoktatóként egy középiskolában tanítom a Honvédelem tantárgyat. Sokat tanultam a honvédség berkein belül is, amellett, hogy a sportpályafutásom mellett a megélhetésemet biztosította a Sportszázad, új életcélt, új hivatást is találtam.

Pályafutásod utolsó éveiben nem csak maratonistaként szerepeltél a nemzetközi versenyeken, de a SUP szakágban is értél el jelentős sikereket. Hogy jött össze a két sportág?

Tulajdonképpen a SUP mentette meg a sportkarrieremet. Volt olyan időszaka a pályafutásomnak, amikor olyan erős derékfájdalmaim voltak, hogy nem tudtam kenuba térdelni, de a SUP helyrehozta ezt a problémát, ez volt a gyógytorna-kezelésem, a túlélésem. És még élveztem is, hogy versenyeken indulhatok.

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség oldalán egy csodás búcsúlevéllel köszöntél el az aktív sporttól. Felemelő, tiszta gondolatokat fogalmaztál meg arról, hogy mit jelent ikonikus sportolónak lenni egy olyan sportágban, szakágban, amely nincs annyira reflektorfényben, amelynek sikerei elhalványulnak az olimpiai bajnokok fénye mellett. És ha az anyagi megbecsülésetek nem is ugyanolyan, egy maratonista versenyző pályafutása erős értékeket közvetít a jövő generációi számára.

Igen, a gyorsasági szakág árnyékában létezünk, de ha nem lenne a sportágnak olimpiai szegmense, mi se lennénk. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a sportág alapjait a vízitúrázás adta, a maratoni távok teljesítése. Úgy érzem, egymásra épülve, egymásból táplálkozva létezik a két szakág. Mi is kőkeményen edzünk a sikereinkért, de egy kétszázas versenyző is megdolgozik azért, hogy a csúcsra érjen. Nekem például nagy elégtétel volt, hogy a nemzetközi szövetség (ICF) a 2011-2012-es kampányfilmjébe szinte csak maratoni versenyekről tett be vágásokat - nyilván nálunk történnek a látványosabb dolgok.

Ez is egyfajta elismerése a maratoni szakágnak. A pályád során mi volt az a pillanat, az az elismerés vagy elégtétel, amikor azt érezted, ezért tényleg érdemes csinálni?

Amikor először kaptam meg az Év maratoni kenusa díjat a szövetségtől, kicsit furcsának találtam. Úgy gondoltam, a vízen dől el minden, ott éljük meg a legnagyobb elismeréseket a sikereink révén, miért van szükség erre a külön díjazásra? De aztán ahogy idősebb lettem, annál kedvesebbek lettek számomra ezek a díjátadók és a díjak is. A pályafutásom vége felé, az elmúlt években már-már elérzékenyülve mentem az év végi ünnepségekre, a lelkemben azzal a gondolattal, hogy talán ez lesz az utolsó…

A díjak mellett mit vittél magaddal ebből a sportágból? Mit adott Neked a kenuzás?

Igazából most, hogy tanítok, most látom teljes valójában a kajak-kenu sport erejét, értékeit és hasznát. Ahol tanítok van egy-egy kajakos és kenus srác az osztályban és szembetűnik, hogy ők mennyivel többek, mint az átlag. A vízitelepen szocializálódtak, kiskoruktól kezdve megtanulták, hogy a hajójukat le kell vinni a vízre, hogy a vízen felelősségteljesen, a szabályokat betartva kell sportolni. A saját bőrükön tapasztalták meg, hogy a körülmények nem mindig kedvezőek, szélben, hidegben, esőben is el kell végezni a munkát, olyan értékeket, olyan nevelést kapnak a sport által, hogy tényleg kiemelkednek a közegükből. Ezt hívom a kajak-kenus család erejének.

A kisfiad, aki kilenc esztendős, szintén kenuzik. Látod benne a korábbi önmagad, Kövér Mártont a kis kenussrácot?

Nagy becsvágyat látok benne, én ennyi idősen nem voltam ilyen. Kiskorától kezdve a víz mellett cseperedett, a BKV-ban kenuzik, SUP-ozik, ügyesen elkormányozza a PC4-et. Hogy mire viszi majd, az a jövő zenéje. Nekem nem az a fontos, hogy bajnok legyen, hanem az, hogy megérezze ő is, milyen értékeket ad számunkra ez a sportág.

Forrás: Budapesti Honvéd Sportegyesület
Kép: MKKSZ/Szalmás Péter